Tanítok, srácokat meg lányokat programozni. Egyetemen, kicsiket meg nagyokat.

A srácok meg a lányok érettségiznek, felvételiznek, és egyetemre jönnek. Megcsinálták a felvételit. Akár azt is hihetnék, hogy a felvételi arról szól, hogy sikerülni fog-e nekik az egyetem, megvannak-e a képességeik. Hát a francokat, a felvételi erre nem jó.

A srácok meg a lányok tehát jönnek az egyetemre, valamennyire komolyan veszik a vizsgaidőszakokról szóló véres történeteket, mégis nagyon meglepődnek. A többségük volt olyan szerencsés vagy szerencsétlen, hogy lelkiismeretes középiskolából jött, lelkiismeretes tanárokkal, akik komolyan vették a dolgukat. Ahhoz képest az egyetem bizony nem fairplay: ha nem érted meg sehogyan sem, akkor sem kötelessége senkinek a fejedbe verni, hanem megbuksz. Értsd meg valahogy, és gyere vissza.

Ma láttam egy plakátot, amin neves külföldi egyetemek, és a "magyar egyetemek" hajócskái versengtek, és jaj, le vagyunk maradva. Van sok fontos különbség, egyet kiemelnék: a neves külhoni egyetemeken súlyos tandíjakat szednek, félévre mérve. A költségkihasználás ott tehát azt jelenti, hogy ameddig van ideje a hallgatónak, addig halmozza a tudást. Nálunk bizony jönnek a középiskolás "add le a rizsát, megcsinálom a leckét, aztán hagyjál békén" hozzáállással. A lelkesebbje (a szerző próbál az lenni) igyekszik rávenni a hallgatót, hogy a kötelező felett is tanuljon, mert az neki lesz jó. A fizetős amerikai egyetem tanárai meg menekülnek a tanulnivágyó diákságtól. Fordítva játszák a fogócskát.

Visszatérve a srácokra meg a lányokra, megvolt a felvételi, és az első félévben jön a hidegzuhany, hogy bakker, itt kapaszkodni kéne, és már a második héten nem értek semmit, jajnekem. Az okosabbja/szerencsésebbje olyan körökbe kerül, ahol elmagyaráztathatja magának, vagy közösen kiókumlálhatják, hogy miről van szó, a többiek elkezdenek reménytelenül lemaradni. Mikor sűrűsödnek az újdonságok, és nem lehet megúszni a sok órás tanulást/gyakorlást, a társaság új szelete kezd lemaradozni. Aztán jön a félév vége, és fennakad a rostán az, akinek nem megy.

Na ilyenkor mi van?

Sok eset van. A legszomorúbb az, akinek nincs meg a tehetsége hozzá. Akkor jár legjobban, ha minél hamarabb lelép, csinál valami teljesen mást. Minden kis lépés, ami másoknak épp hogy feltűnik, az neki több napos erőfeszítés ha sikerül egyáltalán, és akkor is újra és újra végig kell gondolni, mert sehogy sem fér a fejébe. Túl vagyok már nem egy beszélgetésen, ahol igyekeztem legjobb meggyőződésem szerint lebeszélni a szakmáról hallgatót, többször olyat, akinek már 3-4-5 befektetett éve is volt már. Szerencsére ez az eset ritka.

Egy jellemzőbb eset az elkényelmesedett zseni, aki középiskolában megszokta a láblógatást. Az egyetemre versenyen elért országos helyezéssel jut be, vagy maximális pontszámú felvételivel. Kb három éve nem tanult semmit, csak amihez kedve volt. Jön az egyetem, és a bevált módszer becsődöl. Ezekkel a hallgatókkal tulajdonképpen nincs nagy baj, épp elég okosak hozzá, hogy jól feldolgozzák a pofont, általában a második évtől többet nem buknak meg, és komoly ösztöndíjakat kapnak.

A maradék eset a lusták, a betegeskedők, meg a suli mellett dolgozni kénytelenek, akik nem áldoztak elég időt, mert nem tudtak vagy nem akartak. Ha összekapják magukat, meggyógyulnak vagy felmondanak, akkor nincs nagy probléma.


Na szusszanjunk. Aki tehát megbukott, azt megmagyaráztuk jól, ő dolga. De bakker, akkor is nekem kell a szerencsétlen gyereket megbuktatni. Ezzel jó eséllyel egy évvel megtoldva az egyetemi éveket, ami a családnak egy évi jó kereset kiesését jelentheti, pláne tandíjat. Jó főnököm szerint aki még nem buktatott, nem is igazi oktató. Hát kellemes, mondhatom, és hiába igaz, mert hát mégiscsak elsősorban az egyetemet kell szolgálni, és az egyetemnek ciki, ha dilettánsok kezébe nyomjuk a diplomát. Hamarosan nagyon fogják nézni, hogy honnan van az a diploma. Kitolunk a gyengékkel, hogy védjük az erőseket.
Mondhatjuk, ez már a nagyvilág, felnőtteknek. Ilyen az élet, szokjál hozzá.