Emlékszem, erre jártam akkor esténként sétálni. Balra a kollégium fényei látszanak még, jobbra az erdő ilyenkor már teljesen sötét. Alig múlt fél nyolc, de egy ilyen decemberi estén hamar sötétedik itt a hegyen. Csendben baktatok lefelé az ismerős úton, mellettem a megszokott drótkerítés, a fák között avart borzoló szelen kívűl minden csendes, a lépteim élesen csikorognak bele ebbe a csendbe.
Tíz éve volt, hogy ezen a napon, december tizenkettedikén erre járva találkoztam magammal. Pontosabban az idősebb önmagammal, de ezt nehéz megfogalmazni, mert nem éreztem magamnak magam, hiszen csak beszélgettünk, a majdani gondolataim nem hallottam, és valószínűleg ezért emlegetem mindig úgy az idősebb magam, mintha csak egy másik ember volna. Nos, ott állt, kicsit lejjebb, mikor találkoztunk. Csendben várt egy fánál, és nekem csak akkor derült ki, hogy ő én vagyok, amikor megmondta. Beszélgettünk, érdekes, hogy semmire sem emlékszem, amit a jövőmről mondott, amiről ő úgy beszélt, mint a saját múltja. Arra emlékszem, hogy nyugodt volt, és talán fel akart készíteni valamire, mert gyakran visszatért valamire, de sajnos az éppúgy elszállt a fejemből, mint szinte a teljes beszélgetés. Minden, ami megmaradt, az az, hogy ez egy fontos pontja volt az életemnek, és sokszor jutott eszembe, hogy hálás lehetek azért, hogy biztosan tudom, hogy egy jó ideig még boldogan fogok élni. Tulajdonképpen egyetlen kézzelfogható dolog maradt meg az egész találkozásból, mégpedig, hogy ő akkor tíz évvel volt idősebb.
Itt voltam tehát, hogy a történet kerek legyen, megyek ahhoz a fához, még csak fél nyolc, nemsokára itt lesz a nyolc óra, és megjelenek majd, a fiatalabb önmagam. Elláthatom magam azokkal a tanácsokkal, amiken tíz évig töprengtem.
Mikor megálltam a fa mellett, és visszanéztem, már türelmetlenül bámultam bele a sötétbe. Ilyenkor, este erre járni nem szabad, ennek ellenére persze sokat jártunk ki, de ki tudja, milyenek a mai srácok. Figyelek, csend van. Tehát még senki sem jön.
Az erdő szaga a régi. A kollégium meg az iskola persze teljesen megváltozott, nehéz szívvel jártam körbe a délelőtt. Alig egy ismerős kép vagy falszelet, amire emlékeztem, minden új. Az erdő lassabban változik, jó itt körbenézni. Az erdő feketéje mindig sejtelmesen mozogni kezd, ha az ember sokáig bámul a közepébe. Akkor, tíz éve épp volt valamennyi a Holdból, most szinte újhold van, így tökéletes az élmény, a teljesen sötéthez az ember szeme nem szokik hozzá, és megtelik az erdő jobbrabalra suhanó árnyakkal, hangtalan vibráló szellemekkel.
Most kavicsok csiszatolását hallom, valaki közeledik, de nem fordul le erre az ösvényre, hanem tart befelé az erdőbe. Ha nem várnám magam, én is arra mennék, ott vannak azok a lankák, amik tövében még elsős koromban felfedezőutakat tettem, azok a tenyérnyi tisztások a borostyán futotta fák között, az elhagyott borospincékkel, a mosolygós lányok és a világmegváltó gondolatok emlékével.
Az emlékek néha úgy viselkednek, mint a megszokott, megunt és végül elhagyott, senkinek sem kellő haszontalan kacatok. Mindenki más átnéz rajta, neked viszont ismerősként azonnal szembeötlik, de ehhez arra kell vetődnöd. Fiatal magamat vártam hát múltam kirakatában, hamarosan megjövök, és emlékeztethetem magam, hogy rakjam ezt a hagyatékot ilyen halmokba, majd térjek vissza a városba.Jó hideg van, rezzenek össze. A tudatomat visszafoglalja az erdő sötétje és csendje. Hamarosan megjövök.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.