Manapság divat szembeállítani a tudományt a kereszténységgel. Legszebb példa az amerikai értelmes tervezettség (ID) kampánya az evolúció tudományával szemben, de van sok egyéb. Ezeknek az ellentéteknek nagyrészt az a forrása, hogy sokan feszültségnek élik meg azt, hogy a tudomány révén egyre megmagyarázhatóbbak akár ők maguk is a világban. Nem véletlen, hogy pont az evolúció, és egyéb, az emberek önmagukról alkotott képét is befolyásoló tudományos elmélet a célpont: ki vagy te hogy engem le akarsz írni képletekkel? A pszichológiában a dualizmus újra és újra előre tör, mert az emberek többsége nem szeret magára, mint egy pusztán kémiai folyamatok egybebuborékára gondolni. A tudomány viszont lelketlen, objektív, és ezért félnek tőle, mert hátha tényleg nincs is lélek, és ez ki ne derüljön.

A kereszténység szerint kételyre szükség van, és nem az a jó keresztény, aki elmenekül a kétely elől, hanem aki szembenéz vele. Ez messzire vezet, a postot más témában szeretném írni.

Arról ugyanis, hogy napjainkban kevés példát látunk a kereszténység ideáljára. Ez ugye az a jótevő, aki nem számításból, nem valamiért cserébe teszi a jót, hanem még a kilétét sem felfedve segít. Ez ma tényleg ritka. Ha nem lehet valaki nagy transzparensen büszkén gyémántfokozatú főtámogató, valószínűleg nem is segít, mert sehogy sem kap vissza semmit se a pénzéből, se az idejéből, se a fáradtságából.

No már talán lehet sejteni mire akarok kilyukadni. Arra, hogy napjaink kevés igazán keresztény mentalitású valamijeinek egyike a tudomány. Az, hogy most ezt a postot olvasod (ti mind a ketten :D), azért lehetséges, mert tudósok hada dolgozott a részproblémák megoldásán. Már az is különleges, ha csak egyet-kettőt meg tudsz nevezni közülük. A te életed jobb lett, és nekik sosem lesz módod megköszönni. Lám-lám.